(Írta: Somogyi Győző)

A szabadidő-ipar zsúfolt színhelyei és építészeti formái helyett a parasztházak, népi kastélyok, tanyák felfedezése világjelenség. Magyarország számos régiójában tapasztalhatunk hasonlót. A felújított szép, régi épület többnyire abban a sivár, félmodem környezetben áll, amely a magyar vidék arculatát jellemzi.
A Káli-medence azért érdekes, mert itt egy teljes kis tájegységet sikerült majdnem megmenteni. A kékkúti üzemcsamok kivételével a táj képe egységesen archaikus. A falvak, présházak egy bizonyos hagyományt őriznek, és az új házak is ebben a stílusban épülnek. A káli építészeti stílust meghatározza az oromfalas homlokzat és a vakolatdísz. Ennek a kis tanulmánynak ez a tárgya. Célja pedig, hogy segítséget adjon építkezőknek, tervezőknek, kőműveseknek a megóváshoz, a hibák kijavításához és a továbbépítéshez.

TÁJ ÉS TÖRTÉNELEM

A Káli-medence zárt földrajzi egység; a Balatontól dombsorral elválasztott, eredetileg lefolyástalan, kicsi alföld. Az ókorban víz borította. A rómaiak ásták azt a ma Szent István-völgynek nevezett szurdokot, amelyen át a Burnót-patak Ábrahámhegynél a Balatonba viszi a medence vizeit. Nem mindet; a Kornyitó, és számos kis belső tavacska és mocsár ma is a vízimadarak világa. Az 1986-ban elvégzett szerencsétlen meliorizáció (alagcsövezés) előtt tavasszal a medence közepét szinte összefüggő víztükör borította. Ebből szigetként emelkedik ki a Kereki-domb és néhány magasabban fekvő hát, amelyek a középkorban erődített helyek voltak.
A Burnót és mellékpatakjai mindenfelől a medence közepe felé folynak, és kis völgyeket vágnak a dombok testébe. A dombok aljában, kis patakok, források mentén épültek a falvak. Lakóik szeretettel mondják, hogy a Káli-medence a Kárpátmedence kicsinyített mása. Adriai-tengere a Balaton, szőlőhegyei a Kárpátok, Tátrája a Csobánc, Dunája a Burnót, Balatonja a Kornyi-tó, közepe pedig a Nagyalföld.
A mindenütt megtalálható bronz- és vaskori leletek, a kékkúti bazilika- és villaromok mutatják, hogy a táj ősidők óta lakott. Neveit a magyaroktól nyerte, akik folyamatosan a lakói. A honfoglaláskor Kál horka, Árpád után rangban a harmadik magyar vezér ütötte itt fel szállását, valószínűleg a Kereki-dombon épült földvárban. Az ő nevét viselik a Kál nevű községek, melyekből a török pusztítás előtt jóval több volt. Fia, Bulcsú vezette 930955 között a nyugati, úgynevezett kalandozó hadjáratokat. Medencénk akkor katonai központ, főhadiszállás és lovas seregek gyülekezőhelye volt. A XII.-XIII. században a Káltól származó Atyusz nemzetség a vidék ura.
A falurendszer a Kál-nevek tanúsága szerint már 1000 körül kialakult. Egy-két kilométerre egymástól álltak a párszáz fős kis falvak, hallótávolságban. A mindössze 10 kilométer átmérőjű, amfiteátrum-szerű medencében minden mindenhonnan látható.
Ezt a középkori világot a törökök az 1550-es években elpusztították. Másfél évszázadon át itt húzódott a front, portyák, hadak jártak, és a medence elnéptelenedett. A falvak romba dőltek. Egyedül Kővágóörs volt folyamatosan lakott.

NÉPI ÉPÍTÉSZET

Amikor a Káli-medence népi építészetéről beszélünk, ez időben jól behatárolható. A török és a kuruc háborúkat lezáró 1711-es év a kezdet. A ma álló legrégibb épületek magja kétségkívül az újratelepítés első hullámában, 1720 és 1750 között épült, de állnak középkori épületek is, például a monoszlói református, a kővágóörsi evangélikus templom, a salföldi kolostor és más romok. Minden templom és nagyon sok lakóház alapja középkori. Ezt a köveket összecementező, oltatlan mészből, állati fehérjéből és durva homokból készült középkori habarcs bizonyítja. Egyébként az építésmód évezredek óta változatlan, és a nagyjából megfaragott, lapos kövek is évezredek óta, több házban szolgáltak. Nem ritka a beépített, feliratos vagy díszített római kő. Az biztos, hogy a kötőanyag nélküli kőboltozás római tudomány. Mivel ez már az ókorban is borvidék volt — erről szőlőmintás római faragványok és prés-töredékek tanúskodnak — lehetnek pincék, amelyek azóta állnak.
Az épületek korát ezért nehéz megállapítani. Mindegyik többször átépült, de az alapja a régi. A vakolatdísz évszáma sem mond semmit, hiszen minden gazda a maga nevét, és a bepucolás évszámát rakta fel. A bélyeges téglák sem árulják el a titkot; azok a csipkés oromfal elterjedésekor kerültek a sokkal régebbi épületre. Ahány ház előtörténetét műemléki felmérés vagy helyreállítás feltárta, mind azt tanúsította, hogy középkori kövekből, középkori alapokra a XVIII. században épült, majd a XIX. században kéményesre és oromfalasra alakították és bővítették.

KŐ

Dél köves országaiban, Spanyolországtól Szíriáig az a szokás, hogy a földből ekével kiforgatott vagy a legelőn összegyűjtött kövekből a birtokhatáron kerítést raknak. A szárazon, kötőanyag nélkül rakott kőkerítések, itteni nevükön bástyák, a kő támfalak, kőházak és 8-10 méteres pajtaormok, kövezett utak és gyalogjárók vidékünknek is fő jellemzői. A Káli-medence építészeti szentháromságának — kő, mész, nádtető — egyike, ami itt végtelen bőségben található. A talaj annyira köves, helyenként tömör szikla, hogy alapozásra nincs szükség. Tipikus táj a kőtenger vagy kőhát, ahol a mezőt kilométer hosszan változatos formájú, egymásra torlódó, helyenként háznagyságú kövek borítják, a kőhátak egy részét az 1950-es években sajnos elbányászták és kőpornak bedarálták, más részük ma is látható. Helységnevek — mint Kővágóörs, Köveskál — mutatják a kő fontosságát. Kővágóörsön szürkésfehér dolomitot, Henyén és Monoszlón fehér mészkövet, Mindszentkállán durvaszemű homokkövet, Köveskálon szürkésfehér dolomitot, Salföldön sárgásvörös, lemezes kvarcot, Szepezden és Zánkán vörös homokkövet bányásztak.
A XVIII. században Keszthelyen, Sümegen, Tapolcán, Veszprémben és Nagyvázsonyban működött kőműves céh, és a Káli-medencében is lakott néhány kőműves. Ezek a mesterek templom- vagy iskolaépítésre jöttek le, és az akkor épülőházakba is besegítettek. Megfordultak itt bakonyi sváb kőművesek is. Az építkezés régi szakkifejezései között ugyanakkor kevés a német, annál több az ízes magyar tájszó. A sváb hatás inkább keletebbre érezhető, ahol a bakonyi sváboknak szőlői voltak. A házak többségét ügyes helybeli parasztkőművesek építették; 60-80 cm magas falakat raktak. Egyszerre két ember dolgozott, egyik kívül, másik belül, ügyelve az egyenesre. A lapos, nagy köveket kötésbe rakták, az apróval kiegyenlítették; ha kellett, a kéznél lévő kőműveskalapáccsal egyet-egyet faragtak rajta.
Nem áll meg Jankó Jánosnak az az állítása, hogy „Kővágóörsön régen, a XIX. század első felében csupa sövényház volt ... a kővel való építkezést a kúriákon kezdték.” Sövényfalú, tömésfalú vagy vályogházról alig van adat, arról viszont bőven, hogy a XVIII. században a jobbágy is kővel építkezett; még a méhest és a kutyaólat is kőből rakták. Alkalmas kő itt bőven van, míg a fa és az agyag kevés. Az agyagot a kőfal közeinek kitöltésére és tapasztására használták.
Az építőanyag tehát egyértelműen a kő. Még a tornácok boltíveit, pilléreit, oszlopait és az oromfalakat is kőből rakták; csak helyenként téglából, illetve az oromfal csipkéje volt még tégla.
Egyes tudálékos néprajztudósok szerint a Balaton-felvidéki ház oszlopos tornáca fölösleges és aránytalan; funkciótlan úrmajmolás, mert a könnyű nádtetőt vékony faoszlop is elbírná. Modernizmuson felnőtt építészek pedig a vakolatdíszt tartják értelmetlen cifraságnak, amely a józan paraszti egyszerűségtől idegen. Ezek a lényeget, az építészeti formákat meghatározó genius loci-t, a hely szellemét hagyják figyelmen kívül.

DÉL SZELLEME

A Balaton-felvidéki népi építészetet csak belülről, a táj lelkét érezve és az itt élő emberek fejével gondolkodva lehet megérteni. A ház hagyományos funkciója más; sokkal több annál, mint amire a mai városlakó használja. A délies Balaton-felvidéki lelkületnek és életformának szerves része a szemlélődés, beszélgetés, borozgatás. Ez itt nem szabadidőtevékenység, hanem a teljes élet része. Az élet nem a lakásban zajlik, hanem az ég alatt. Kitekintés a szőlőhegyre, az utcára, a kertre, az udvaron játszó gyerekekre és állatokra, és betekintés a kerítésen át a szomszédok életébe — nagyon fontos dolgok. A nyári forróságban — és itt, a kövek közt nagy kánikulák vannak — ennek is, és számtalan munkatevékenységnek is fő helye a tornác. Adatok, és fennmaradt házak sokasága bizonyítja, hogy itt már az 1500-as években is álltak boltíves tornácok.
A kőkerítések— a bástyák— mellvéd magasságúak. Céljuk a háziállatok távol tartása és nem a vagyonvédelem, s még kevésbé a benézés megakadályozása, az elzárkózás. Magánélet a szó mai értelmében — „amihez senkinek semmi köze” — a Balaton-felvidéken ismeretlen. Itt Aranykor van; állandó érintkezés a természettel, a porta egészével, a faluval. Ez a paraszti termelési rendből is következik, de mozgatórugói mélyebbek, mint a gazdasági vagy funkcionális észszerűég.
Hamvas Az öt géniusz-ban zseniálisan ismerte fel, hogy a Balaton-felvidék a Mediterráneumhoz tartozik. Az itteni emberek nyílt, Nap felé néző, déli lelkülete alakította ki a tornácos, csipkefalas, vakolatdíszes építészetet. Ez a klasszicizmus délies magyar parasztváltozata, melynek részletei görög, délolasz és dalmát hagyományokat idéznek. Szőlőlugas, füge, leander, rozmaring, kakukkfű. Az ívek, oszlopok, párkányok zömökek, puhák. A sarkok gömbölyűek az építőmesterek kezétől, a százéves „sikáló”- és mészrétegtől. Az árnyék e puha formákon rózsaszín, szórt fényként jelentkezik.

A SZÉPSÉG, MINT FUNKCIÓ

A kővágóörsi Bende János juhászfamília tagja így emlékszik gyermekkorára, az 1930-as évekre: „A Fekete-hegy tetejéről földi paradicsom képe tárult a szemünk elé. A hegyek föl a tetejükig szőlővel voltak beültetve, nem volt az a sok akácerdő. És zengtek az énekszótól, nyüzsögtek a kapáló, pinceszerező emberektől. A szántóföldek keskeny csíkjai szemet gyönyörködtetően rajzolták ki a síkot, domborzatot. A kopár kőhátak, vizes rétek pedig teli voltak nyájakkal. Csak a sásdi dűlőn hétjuhfalka legelt, miután minden szál szénát lekaszáltak, begyűjtöttek.
Ezek a példák azt bizonyítják, hogy a szépség létrehozása és fenntartása, a benne való gyönyörködés része a Balatonfelvidéki parasztéletnek, így egyik fontos funkciója az építészetnek is. A tornác, csipkefal, vakolatdísz csak így érthető.

KÁLI STÍLUS

A Káli-medence népi építészetén az 1720-1950 közötti parasztépítészetet értjük. Utóbbi időpont a kommunista téesz-szervezés és falurombolás, a parasztság elpusztításának kezdete.
Paraszton földműves értendő. Medencénk községei közül Monoszló, Balatonhenye, Köveskál és Kővágóörs nemesi falvak voltak, utóbbi kettő a XIX. században mezővárosi rangot kapott. Itt a nemesek, polgárok (tanítók, iparosok, kereskedők) együtt éltek a parasztokkal. A Káli-medencei kisnemes vagy borkereskedő, pap vagy tanító is művelt szőlőt és kertet, tartott állatot. Életmódja szerint mindenki paraszt volt, a paraszt pedig művelt és polgárosult. Bár a szegényparaszt háza a a nagyparasztétól, a nemesi kúria a borkereskedő zsidóétól némileg különbözött, a benne folyó élet nagyon hasonlított. Az istálló, pajta, ól és kert szinte egyforma volt. Jogos tehát egységes stílusról, népi építészetről beszélni.
A népi építészet nem szűkíthető le kizárólag épületekre. Az utcakép, a falu elhelyezkedése a tájban, a szőlőhegy a présházakkal ugyanúgy a népi építészet részei. Hogy mennyire azok, mutatja egy-egy megőrzött, de idegen világgal körülvett, szerencsétlen épület, például a körülaszfaltozott badacsonytomaji falumúzeum. Paraszti környezet nélkül a népi építészet halott.
A parasztság, mint osztály határai nem merevek, s ugyanígy az időhatárok sem azok. A Rákóczi-szabadságharc utáni házak folytatják a középkor hagyományait. Az 1980-as évektől a „bebírók” által épített „újnépi” építészet is ide tartozik.
Mindent összevetve mégis azt kell mondanunk, hogy a népi építészet szorosan kötődik a paraszti létformához és élelmiszertermeléshez.
A falvak és a borpincék harmonikusan simulnak a tájba. A magyar parasztépítészet legfőbb elve a belesimulás, rejtőzködés. Templomtornyaikat, szép kőkeresztjeiket egy-egy óriás fa lombjába rejtik. A Mediterráneumban a falvak dombtetőre, a templomok, kolostorok kiemelt csúcsra állnak ki, hogy jól láthatók, védhetők legyenek. A magyar e félig-mediterrán tájon az Istennek hagyja a csúcsokat, s épületeivel a hajlatokhoz simul. A háborús történelem nem elégséges ok. Valami mélyebb természetbe-bújás van itt a háttérben. A népi építészet következetesen táj- és emberléptékű. Ideálja a szükséges legkisebb. Ha fedett térre van szüksége, azt hosszú, terepkövető épületsorral oldja meg, emelettel soha. A Káli-medence két mezővárosában és ugyancsak polgárosult falvaiban egyetlen emeletes ház van: a kővágóörsi evangélikus gimnázium, de ez is csak azért, mert lejtőn áll. A templomdomb feiől földszintes. Ez a földszintesség az egyik titka az ország barátságos otthonosságának — ma már sajnos csak múlt időben.

A CSIPKEFAL

A homlokzat díszítése igen régi. Ezalól csak az elöl szénabedobós háztípus kivétel, amire két példa van a Káli-medencében.
A vakolatdísz előzménye a kőfaragvány, római dombormű beépítése, fülkébe állított kőszobor, vagy a falra festett díszítés, de erre csak egyetlen adatot ismerünk. Ezek az előreugró tetővel árnyékolt homlokzaton is alkalmazhatók. A közeli Göcsejre jellemző faragott-festett homlokzat itt ismeretlen, hiszen itt minden kőből készül.
A vakolatdísz az oromfallal (csipkefallal) jelenik meg, és ahhoz tartozik, mert csak a napjárta homlokzaton érvényesül. A vakolatdísz napművészet. Árnyékban jelentéktelen, de ahogy a Nap jár az égen, ahogy a fény végigsúrolja, a formák rózsaszín árnyéka szüntelenül változó színházat varázsol elénk.
Az 1800-as évek elejétől a házak arcukat felemelik, a Nap felé fordítják. Az ereszes vagy kontyos házak elejét megmagasítják, hogy a csipkefal a gerincnél sokkal magasabbra és a füllel szélesebbre emelkedjék. A régi, kisebb falkeret vonala jól látszik a szentbékkállai Istvándi-házon, a salföldi Kossuth u. 20. számú házon, vagy Szabó Pál lesencefalusi házán. Az agyagtapasztást a homlokzaton mészhabarcs vakolat fedi le vagy váltja fel, amiből a vakolatdísz is készül.
Az oromfalat Jankó János így írja le a XIX. század végén: csúcsfal ez utóbbi formáját a Balaton mellékén általánosan csipkének nevezik, nyilván azért, mert a szélét lépcsőzetesen (csipkésen) rakott téglával szegik be, s ha a csúcsfal ilyen, nem a ház csúcsfaláról, hanem a ház csipkéjéről beszélnek." A csipke másik neve: macskalépcső.
A vakolatdíszes oromfal elterjedésének kezdete a XVIII.XIX. század fordulója. Ekkorra ment le a nép közé és idomult ízléséhez a század barokk templom- és kastélyépítészete. Tislér Géza szerint közvetlenül hatottak a Il. József türelmi rendelete nyomán az 1780-as évektől épülő református és evangélikus templomok. Sok parasztházon és présházon ismétlődnek a templomok copf stílusba hajló plasztikái. Adataink vannak rá, hogy a templomépítő kőművesek a faluban is dolgoznak.
A motívumkincsre kétségkívül hatott az 1790-es évektől felerősödött hazafias szellem (például a címer használata), de felfedezhetők a nemesi címerek, a céhjelvények, valamint az ekkortól használt falupecsétek motívumai is (például: oroszlán,
sohasem hegyes. A Balaton-felvidék ellenáll az 1850-es évektől divatos neogót stílusnak, és mindvégig megmarad a klasszicizmusnál. A mediterrán érzés, Berzsenyi ódáinak hangulata, Helikon és a déli aranykor szelleme marad meghatározó.

VAKOLATDÍSZ KÉSZÍTÉSE

A vakolatdíszek anyaga homok és oltott mész; ugyanaz a habarcs, amivel a házat bevakolták. A homlokzat készítésével vagy átalakításával egyszerre készült, mert a dombormű csak a friss vakolaton áll meg. Nem rátét, hanem abból domborodik ki. Amikor a kőműves a fal- és ablakkeretet a fal lesimítása után felrakja, akkor tesz fel a díszítés helyére ugyanolyan vastag vakolatréteget, s miután az meghúz, abból faragja ki néhány óra alatt. A régi kőművesek felszereléséhez tartoztak a különböző méretű fa simítók, fakések, mintázófák, profilok. Ezekkel villámgyorsan dolgoztak. A vakolatdíszítésnél használtak fémszerszámokat is; a rozettákat vödörrel, a holdacskákat serpenyővel formázták.
Az elkészült vakolatdíszt kis ecsettel frissen lemeszelik. Végső formáinak puhaságát az ecset adja meg. A meszet a friss vakolat beszívja, felszínén a mész páncélként kicsapódik, s másnap már eshet is rá az eső. Ez a malterművészet hihetetlenül tartós, pedig cement nincs benne. Ismerünk kétszáz éves vakolatdíszeket is.
Meszeléskor — régen évente -- a vakolatdíszt a házzal együtt lemeszelik. Az egyre vastagodó mészréteg, amitől a falak egyre szebbek, a formák egyre puhábbak, lassan eltömi a mélyedéseket. Ezért a vakolatdíszt időnként gondozni, tisztogatni kell.
A vakolatdíszeket nem művészek tervezték, és nem is erre szakosodott díszítőművesek, hanem azok a helyi parasztmesterek (a céhmesterek szemében kontárok), akik a házakat építették. Még az is lehet, hogy némelyiket asszonyok készítették, hiszen a meszelés, sikálás. Kisebb felületi javítás és szépítés női munkának számított.
A régi paraszt ezermester volt, akinek az élethez szükséges szakmák alapja, az arányérzék és a motívumkincs a sajátja; azt gyermekkora óta elleste, csinálva megtanulta. A ma élő egykori parasztok ízlése ott, ahol nem divatmintákat utánoznak, ma is tévedhetetlen.
Az Istvándi-házhoz hasonló mesterművek kiemelkedő tehetségek munkái, akiket elhívtak vakolatdíszt csinálni. Egyegy faluban több házon is felismerhető a mester kezenyoma.
Hogy a vakolatdíszek helyi alkotások, arra vall a formakincs zártsága, tartós ismétlődése, a stílusváltozásnak, divatnak való ellenállás. Az eklektika, a szecesszió és a modernizmus csak néhány XX. századi iskola, úrilak vakolatdíszein érezhető, és ezek már biztosan tanult kőművesek munkái. Egyébként az oromfal a XVIII. század végétől az l. világháborúig egységes stílust mutat.
Az oromfalas ház és vele a vakolatdísz fénykora a XIX. század. A fennmaradt legdíszesebb homlokzatok 1820 és 1850 közötti évszámot viselnek. Kisnemesi családokhoz köthetők, de egyszerűbb és igen szép példákat találunk a szegényparaszti házakon, borpincékben is. A vakolatdísz olcsó műfaj, és a Balaton-felvidéken, ahol mágnás nagybirtokosság nem volt, a nemes, a mezővárosi polgár és a későbbi parasztpolgár életszínvonala nemigen különbözött. A vallás sem jelent különbséget. Ezen a vegyes vallású vidéken, ahol a kis falvakban is három templom, esetleg még egy zsinagóga is állt egymás mellett, egységes építészeti stílus alakult ki. A díszítő kedv, a nemzeti érzés és a családi név büszke megmutatása a vakolatdísz e jellemzői bizonyosan a nemesi gondolkodásból erednek, amely a többi néposztály számára is mértékadó volt.

A VAKOLATDÍSZ RENDJE

A kő lakóház korábbi típusánál a tető a homlokzat elé ért és beárnyékolta azt. A fal tetejét összefogó talpszelemen vízszintese és a szélső szarufák adták azt a háromszöget a homlokzaton, amely aztán a díszítés helye lett. Egyik oldala néha nyitott szénabedobó. Ezt a háromszöget kővel berakták, vagy vesszővel befonták és betapasztották, majd lemeszelték. Ennek rücskös, és a keretező gerendák sima felülete adta a legegyszerűbb vakolatdíszt. A fal sarkait, az ablakkereteket és a lábazatot ugyancsak lesimítottak, és gyakrabban sikálták, meszelték. A díszítés rendjét tehát az épület szerkezeti váza határozta meg, és ettől akkor se tértek el, amikor már -- az oromfalas háznál — talpszelement nem alkalmaztak.
Kialakult a vakolatdísz rendje, amelyet sohasem foglaltak írásba, de amelytől egyetlen régi vakolatdísz se tér el.
A magyar népi ízlés jellemzője minden műfajban a nagy, díszítetlen, és a kicsi, de gazdagon díszített felületek aránya. Ez alaptörvény a Balaton-felvidéki parasztépítészetben is. a hosszú, 20-30 méteres épületnek csak a homlokzatát, annak is csak meghatározott részét díszítik. Ez azért olyan szép, mert a nagy, tagolatlan és díszítetlen, fehér felületek, kőfalak, nyugodt vonalú kőbástyák és hosszú, sima tetősíkok kísérik. A díszítettség arányos a ház és a porta minőségével és a család rangjával.

HELY ÉS MÉRET

A vakolatdísz helye a felső háromszög és az ablakkeret. Az egészhomlokzat egységes kompozíciót képez. A díszek mindig szimmetrikusak, s mindig keretben vannak vagy keretet képeznek.
A motívumok méretét nem a falfelület nagysága, hanem a kéziszerszámok mérete határozza meg. A rozetta vödör, a holdacska serpenyőél méretű. A többi motívum ehhez igazodik, és a hagyományos méretekhez a kéz, a kőműveskanál méretei, az utcaszélesség és a ház főnézetének eszményi távolsága is hozzájárultak. Kúriák, urasági pajták hatalmas homlokzatain is csak akkorák, amekkora kell, viszont a nagy felületnek csak kicsiny részére vannak csoportosítva, hogy a sűrűség elve ne sérüljön. A többi üresen marad.

A vakolatdíszek sorsa a XX. században

A modern eszmék és divatok a XIX.-XX. század fordulóján érték el a Káli-medencei parasztépítészetet tanult kőművesek és értelmiségi építkezők (papok, tanítók, jegyzők) formájában.
Az egyszerű, a kényelmes, praktikus mint ideál és a modern ipari anyagok: cement, pala, műkő, tetőcserép, takaréktűzhely.
A parasztpolgár kezdte lebontani a mászókéményt, beépíteni a tornácot, és először elhagyni, aztán leverni a vakolatdíszt. Ezt a tanult kőműves már megcsinálni nem tudta, tehát fitymálta, s azzal érvelt, hogy tisztogatni, óvni, kerülgetni kell, tehát nem praktikus.
Ez a folyamat lassan haladt és nem is volt általános. A XX. század első felében is készültek vakolatdíszek, ha egyre szerényebbek és igénytelenebbek is. Az utolsó évszám 1958.
A döntő fordulat 1959-1960, az erőszakos téeszszervezés. Ekkor a volt parasztok nagy része ipari munkás lett, ipari környezetbe került, s a gépállomások, téesztelepek, irodák és üzemek ipari stílusban épültek. E hihetetlenül csúnya és igénytelen barakkokat mint korszerű, szép és egészséges épületeket kényszerítették rá a falura, s a megtört, megalázott paraszt a hatalom, siker és előrejutás jelképeit kezdte látni bennük. Saját, csodálatos kőházait a paraszti elmaradottság bűnös jelképének tudta, szégyellte és gyűlölte. Csak a szegénység akadályozta meg abban, hogy mindet földig rombolja és a másutt megcsodált kockaházakra cserélje Tüzépnyílászárókkal, sok betonnal és szürke pala sátortetővel.
De mielőtt a paraszt kezet emelt volna a saját házára, megtette azt a hatalom. A paraszti kultúra lerombolása az egész országban a párttitkárok irányításával tudatosan és szervezetten folyt. Amikor bevezették a villanyt, a beton villanyoszlopnak útjában állt a kőkereszt, tehát ledöntötték. A villanyvezetéket mindig a csipkefal közepén vitték be a házba, s a villanyszerelők az egész vakolatdíszt gondosan és élvezettel szétverték.
A beton villanypóznákkal, hangszórókkal és összevissza vezetékekkel bedrótozott falusi utcára betonjárdák, hegesztett vas buszmegállók és szemetes konténerek kerültek. Egész nap ordított a hangszóró, az utcán füstölgő-csattogó szovjet traktorok, pótkocsis teherautók és autóbuszok dübörögtek. A falusi utca és ház szépsége és harmóniája megsemmisült, s hihető volt a propaganda: mindez csak mucsai elmaradottság. Az iparban dolgozó falusi lopott anyagokból vaslépcsőt, háromszögű ablakot, palatetős tornácot hegesztett magának, hogy haladjon a korral. Az oromfalakat lekontyolták, a két kis ablakot nagy, redőnyös Tüzép-ablakra cserélték, és divatos szürkére fröcskölték az utcai homlokzatot. A 60-as évek modernizációja a Káli-medencében ezzel kimerült. A házak szerkezetükben megmaradtak.
A következő sorsfordító dátum 1973, a „településfejlesztési koncepció”. A Káli-medence minden faluját, az egykori mezővárosokat is „szerepkör nélküli társközségnek” nyilvánították. Az iskolákat bezárták, a tanácsot, orvosi rendelőt elvitték, s a helyi „kis” termelőszövetkezeteket egyetlen óriási nagyüzemmé vonták össze. Ennek hatására az 1970-80as években az egész fiatalság, a helyi értelmiség és a mozgékonyabb, ügyesebb családok elhagyták a falvakat és városi panelekbe költöztek, vagy a kijelölt, központi községekben építkeztek. A régi házak üresen .maradtak, összedőltek, vagy fillérekért árulták őket.

A „BEBÍRÓK”

Az 1970-es évektől egyre több régi parasztház és présház került városiak tulajdonába. A nyaralókat itt bebíróknak nevezték. Az épületek, bástyák romosak, a korábbi toldozás-foldozás vagy modernizáció következtében elrontottak voltak, de eredeti formájukban sem elégítették ki a bebírók igényeit. Megkezdődött a tömeges felújítás, bővítés és átalakítás, amiből az évek folyamán egyfajta rekonstrukciós építészet, majd egy újnépi építészet alakult ki.
A bebírók között kiváló művészek és műemlékes szakemberek is voltak, de a többi tulajdonos is a még működő parasztházak és borpincék szépsége, az öreg parasztok méltóságának hatása alá került, s ebből megszületett a szándék: a házakat eredeti formájukban megőrizni vagy helyreállítani. 1979-ben megalakult a Káli-medence Környezetvédelmi Társaság, amely összefogta ezt a kezdeményezést.
A nemes szándékot először olyan tervezők vetették papírra, akiknek a népi építészetről téves fogalmaik voltak; olyan hatóságok engedélyezték és olyan iparosok kivitelezték, akiket az 50-es és 60-as évek modern elvei szerint neveltek, és akik kifejezetten gyűlölték a paraszti hagyományt.
A városi értelmiségi, amikor félig vagy egészen romos házat vett, először elvi kérdésekkel került szembe. Születésétől a modern eszmék nevelték, amelyek szerint a múlt elmúlt; a fejlődés az urbanizáció és a technikai-gépi környezet irányába halad, s ez ellen cselekedni bún.
A műemlékes építészek a Velencei Chartára hivatkoztak. Ennek irányelvei szerint a rombadőlt épületeket visszaállítani nem szabad. A hiányzó részeket modern anyagokkal pótolva, feltűnően jelezni kell, hogy innentől kezdve rekonstrukció. Betonnal, üveggel preparált romokat hoztak így létre, amelyek végtelenül csúnyák, és mint épület örökre használhatatlanok. Ezt tanulták, ezt gyakorolták kezdetben a Káli-medencébe került építészek is, és ha nem álltak volna itt tömegével a teljesen ép, még öregektől lakott és működő parasztházak, pincék; ha a bebírók csak lakhatatlan romokat találtak volna, bizonyára ugyanaz történt volna, mint az ország más vidékein: egy faluház vagy múzeum kivételével mindent lerombolnak. Hála Istennek, itt másként alakult a történet.
A legtöbb bebíró ösztönösen azonnal az eredeti visszaállítása mellett döntött. Az építészeknek azonban azt a kísértést is le kellett győzniük, amit a pusztuló, de még élő szépség, mint izgalmas építészeti feladat kínált.
Végül lassan, sok hibával és tévúttal kinevelődött a bebíróknak és a régit visszatanuló építészeknek és kőműveseknek egy új rétege. A néphagyomány és a helyi értékek szakértő szerelmesei lettek, nemegy közülük komoly néprajzi gyűjtő és tudós. Közben boldog emberekké váltak, s ez a tevékenység kitöltötte az életüket. A Társaság ma 270 tagot számlál, és körülbelül ugyanennyi népi műemléket állítottak helyre önerőből.
Az első vakolatdísz-helyreállítást Szomjas György végezte 1978-ban, Kővágóörsön. Az első új vakolatdíszt Vidákovich István készítette Kisörspusztán 1984-ben, amikor visszaépítette a rombadőlt haranglábat. Ugyanebben az évben kezdtem el én is a vakolatdíszeket gyűjteni, rajzolni és fényképezni. Ekkor indult a Káli-medencei néprajzi kutatás Laczkovits Emőke vezetésével, és ennek keretében kezdte Lukács László feldolgozni a helyi népi építészetet. Komjáthy Attila vezetésével műemléki felmérés kezdődött. 1986-ban adta ki a Káli-medencei Környezetvédelmi Társaság Vakolatdíszek a Balaton-felvidéken című kis rajzos füzetemet Csete György előszavával és Lukács László tanulmányával. Ez a kis füzet kétezer példányban fogyott el az évek folyamán, és nagyon sok építkező, tervező és kőműves kézikönyvnek és motívumgyűjteménynek használta. A Társaság több népfőiskolai kurzust szervezett a vakolatdíszről elméletben és gyakorlatban. A csipkefal és a vakolatdísz megmenekült, divatba jött, s a 90-es évek elejétől a Káli-medencében csak ilyen házakat építenek. Kialakult egy helyi „újnépi” stílus. Közben azonban megszűntek a parasztvilág hagyományai; az élő példák meghaltak. Az új tervező és építkező nemzedék az élő népi kultúrával már nem találkozott, és ez minden tehetség és jószándék ellenére új hibák forrása.